Anya lelki állapota valójában nagyon egyszerű.
Kétféle hangulat létezik, vagy nyugodt, kipihent, és tényleg az égvilágon semmi baja nincs, és amikor minden apróságra robban.

Amikor nyugi van, egy dolog történik igazából, átírod magadban az addig történt dolgokat, eseményeket.
Képes vagy megfeledkezni arról, hogy hányszor borított ki egész nap, nem foglalkozol vele, értelmét veszti, sőt nem is nagyon fogod sokszor érteni, mim buktál ki addig.

Nem fog számítani hányszor voltak képesek életveszélyes helyzetbe sodorni saját magukat esetleg.

Mert abban a pillanatban - és ez most igazából mindegy, hogy nappal vagy este történik -, amikor semmi gond nincsen és csak nézed őket, hogy mennyire aranyosan játszanak, mennyire aranyosan el vannak, vagy hogy éppen mennyire édesen tudnak nevetni,  rájössz hogy tényleg nagyon szereted őket.

Nem azért mert kell, mert ezt várják el tőled, megmagyarázhatatlan, nem tudod szavakba foglalni, csak érzed.

Ilyenkor érzed, hogy jó, hogy ott vannak veled. 

Elkezdesz esküdözni, hogy a nap hátralevő részében, nyugodt leszel. Nem fogsz olyan hevesen reagálni egy-egy eseményre.

És tényleg mindegy, hogy nappal vagy este történik ez, mert a lefektetés időszakában is ugye képesek kiborítani az embert a mindenkori hisztivel, ellenkezésekkel, hogy ők nem is álmosak valójában, hogy már amúgy tele ették magukat, de nem baj, mert éhesek, szomjasak, pisilniük kell, el sem aludtak, de már rosszat álmodtak.

Mindezt ugye szűk ide időintervallumban teszik, mivelhogy tudják, hogy alvás idő van, ezért amit egyébként napközben néhány óra alatt csinálnak meg, azt ilyenkor fél órába belesűrítik.

És a fogadalmad, elég gyorsan a szemed előtt foszlik szét.

És ahogy elfogy a türelmed, persze azonnal jön a bűntudat, és hibáztatod magad, miért nincs elég türelmed, miért vagy folyton ideges, mintha ok nélkül történne minden, a beleegyezésed nélkül.

Pedig az a helyzet hogy ez az állapot nem egyik napról a másikra alakult ki.

Mert nem úgy van, hogy hazahozzuk a gyereket két-három naposan, és máris  feszültek vagyunk, idegeskedünk, stresszelünk minden egyes pillanatban, és robbanunk minden apróságra.

Amikor az újszülött csecsemővel először vagyunk ténylegesen kettesben otthon, akkor valóban stresszelünk és idegesek vagyunk, de teljesen mások vagyunk. Az első gyereknél azért aggódunk, mert szeretnénk életben tartani - az idősebbeknél igyekszünk engedni, hogy ők tegyenek kárt magukban, vagy a testvéreikben.

Ha sikerült összeszedni egy szülés utáni depressziót, vagy eleve hajlamosak vagyunk a kiborulásokra, akkor persze egy fokkal ez nehezebb, de tényleg teljesen más a két szituáció, pusztán azért, mert mi magunk még mások vagyunk.

Nem vagyunk lelkileg még annyira fáradtak.

Mert ahogy csemeténk nő és elkezd kúszni mászni, akkor jövünk rá, hogy amikor még csak abban a stádiumban voltunk, hogy leraktuk valahova és ott maradt, maximum arra kellett figyelni hogy ne guruljon le, időben etessük meg, tegyük tisztába, addig nagyon könnyű dolgunk volt.

Persze hiába jövünk rá, hogy akkor nekünk milyen jó dolgunk is volt, nem jön vissza, nem tudjuk újrakezdeni.
Mert onnantól, hogy nő ez a kis csemete, lesznek olyan igényei, amit hisztivel, kiabálással, de bármi áron el akar érni.
És igazából mindegy, hogy az önállóságra való törekedés, még egy esti mese, vagy éppen egy csoki, vagy egy újabb játék, akkor is megpróbálja elérni valahogy.

És úgy ahogy a gyerek nő, egyenesen arányosan csökken a türelmünk ezekhez a hisztikhez, játszmákhoz.

Példának okáért, milliószor megkéred a gyereket, hogy mondjuk rakja a helyére a cipőit, ne az út közepére hajítsa, és nem az a baj, hogy ha egyszer-egyszer elfelejti, hanem, amikor rendszeresen semmibe veszi amit kérsz tőle.
Viszont ha ő mond neked valamit - kér egy pohár vizet-, akkor azonnal ugrani kell, különben nem is szereted, és nem is figyelsz rá.

Tulajdonképpen ez az érzelmi zsarolás gyerek verziója - megjegyezném, hogy pont ilyen a felnőtt verzió, csak annál az ember néha értetlenül áll, mert úgy gondolja az ember, egy bizonyos idő után ezt ki lehet nőni... 

A gyerek, hogy nyomatékosítson, elkeseredik, akár sírni is képes, ezért többségében bocsánatot kérsz, és sietsz hozzá, de közben te alapvető dolgokat nem vagy képes vita és kiabálás nélkül elérni nála - mert fordított esetben nem igazán működik ez a fajta zsarolási módszer.

És tulajdonképpen a hisztik 90%a is érzelmi zsarolásom alapul, merthogy tudja nagyon jól, hogyha bárhol levágja a nagy cirkuszt, nagy eséllyel megkapja amit akar.

És ilyenkor van az, hogy apa, aki kevesebb időt tölt a gyerekkel, mert dolgozik, neki még egy kicsivel több türelme van ezekhez a játszmákhoz.

De anya, aki napi szinten 0-24-ben foglalkozik a gyerekkel, ilyenkor kimondatlanul és feleslegesen érez irdatlan bűntudatot, hogy neki miért nincs annyi türelme a gyerekhez mint apának.

Pedig csak arról van szó tényleg, hogy bármennyire is megpróbálja kivenni a részét apa a gyereknevelésben, anya végzi a javát.
Így érthetően ő sokkal könnyebben ugrik akkor, amikor már látja, hogy ennek a vége a verekedés vagy a kiabálás vagy a hiszti, míg apa csak áll, esetleg még nevet is a kialakult helyzeten - félreértés ne essen, valószínűleg csak viccesnek tartja -, mert kevesebb része van az ilyen eseményekben, mint anyának.

Nyilván apának is megvannak a maga a stresszes helyzetei a munkahelyén, ezt senki nem vitatja el.

De ne felejtsük el, hogy amíg apa kijön a munkahelyéről és nagyjából le tudja az aznapi eseményeket - egy szemét főnököt, egy szar kollégát -, addig anyának, akinek mondhatni a gyerekek a főnökei, nem tud hova menni.

Egyetlen tényleges lehetősége van arra, hogy úgymond feltöltődjön, amikor béke van, mindenki nyugodtan el van, és játszik.

Ezek a rövid, pár perces szakaszok a nap folyamán igazából nem tűnnek hosszúnak, nem érződik úgy, hogy elég.
És tényleg nem is elegendőek hosszú távon, csak arra elég, hogy az az napot valahogy átvészelje az ember, különösebb baj nélkül.

Mert egész egyszerűen kimerül az anya a hónapok és évek óta tartó mókuskerékben.

A napok hasonlóan telnek, néha jobban, mert kevesebb a harc, néha nehezebben, mert több a nehezen kezelhető szituáció, hiszti.

És nem azért, mert nem szeretné a gyerekeit, vagy mert  kevésbé szeretné őket, mint mondjuk azok az anyák, akiket lát, hogy posztolgatja a képeket a gyerekekről és magáról, és mindig mindenki mosolyog - anya mindig tökéletes sminkben, tökéletesen beállított frizurával, gyönyörű ruhában, fogrémreklámnak is beillő mosollyal a száján pózol a gyerek mellett. 

Azoknak a képnek a legtöbbje beállított, a legtöbb esetben, annyi időt szán a gyerekre amíg elkészül a kép. Ezért aztán nincs is oka elfáradni a gyerekekkel töltött időben, merthogy nem tölt annyi időt velük, hogy ez megtörténhessen.

Ellenben, azok az anyák, akik sokszor már a legapróbb kirohanásokra is egy kicsit erőteljesebben reagálnak, azok ténylegesen a nap java részében a gyerekkel foglalkozik, és ezáltal kimerülnek.

Igen, talán nem tökéletes a haj, nem is biztos, hogy van idő sminkre, a ruhán is látszik talán már, hogy nem volt idő átöltözni, de a mosoly, az anya és a gyereke arcán nem mű. És nem addig tart, amíg a kép elkészül.

Mondhatjuk azt, hogy amikor anya idegei igencsak meg vannak már tépázva, az annak a biztos jele, hogy nem csak dísznek vannak a csemeték, és anya erőn felül próbál velük ténylegesen ott lenni.

Mert tényleg szeretne az életük része lenni.

És hogy megéri e?

Szerintem meg.